Valami megváltozott bennem, érzem. Igen, persze, tudom, az évek és a tapasztalat nem marad nyomok nélkül, de ez ennél sokkal izgalmasabb. Azt már évek óta tudom, pontosabban 2013 óta, hogy a természetjárás jó. Akkor történt, hogy hirtelen nekiindulásból gyalogoltam a Lövérekben vagy 10 kilométert a Ciklámen tanösvényen, és szó szerint beavatódtam. Ebből születettek a szervezett Bakancsos túrák, így találtam rá a Cinto túraklubra, és azóta is minden alkalmat megragadok, hogy erdőben, tengerparton, hegyekben sétálhassak. Ugye, milyen szép ív? Pedig még nincs is vége…
Most hétvégén, szombaton reggel Sárváron különös jeleket észleltem magamon. Ahogy felkelt a nap és beragyogott az ablakon, elindult bennem egy nagyon finom remegés. Apró izgalom, kedves türelmetlenség, határozott igyekvés. Tudjátok, mint egy randi előtt. Minden porcikám kikívánkozott a természetbe, az ismerős fák közé. Muszáj volt követnem egyre erősebben érezhető, szinte minden gondolatomat betöltő vágyakozásomat, és egykettőre a Várparkban találtam magam. Ugye nem is kell mondanom, hogy reggel nyolckor egyedül voltam ott. Még szerencse, mert lehet, furán néztek volna rám…
Ha hiszitek, ha nem, az első lépésnél elöntött valami frenetikus öröm, fülig ért a szám, teljesen önkéntelenül hatalmasakat lélegeztem, és földöntúli boldogságban lépegettem szépen lassan végig a parkban. Végtelenül otthonos érzés volt, néhány pillanat alatt része lettem annak a darabka természetnek körülöttem. Figyeltem a fényeket, az ágakat, hallgattam lehulló leveleket, köszöntem a fáknak, fotóztam is, vízcseppeket a fűszálak csúcsán, a kék ég kulisszái előtt vöröslő lombokat, gondolhatjátok… Élveztem minden lépést, minden pillanatot, pedig a terep nem új nekem, mondhatni egész életemet ott töltöttem. És mégis. Erdőtündérségem mára egy egészen más szemléletmóddal ajándékozott meg engem, ami azt hiszem, érzem, már velem marad, akárhol is járok majd a nagyvilágban.
Naná, hogy a Várpark után az Arborétumba is besétáltam. Egyszerűen muszáj volt meglátogatnom az öreg tölgyhölgyeket, a három platánokat és a hangosan fürdőző kacsákat. Jutalmam sem maradt el, mert a séta végére Erdőtündérségem egy nehezen szavakba foglalható jó érzéssel ajándékozott meg. Ha erdei hasonlattal élhetek – fészket rakott bennem a Remény. Beköltözött. Visszatért. Végre. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, elég picit megállnom, csendben maradnom, és érzem, hogy ott lakik bennem. Betölti szívemet, lelkemet, finoman melegít és erősít. Az erdő, a természet ajándéka kis tündérének…
„Erdőtündér bejárja birodalmát” mondaná kedves barátnőm, és még igaza is lenne. Igen, ilyet, ezt a kört gyakran megteszem Sárváron, de az a szombat reggeli határozott „hívás” jelzett valamit számomra. Komolyan foglalkoznom kell az Erdőtündérségemmel. Ám legyen! Sőt, azt is felismertem, hogy új késztetés született bennem! Igenis szeretném megismerni, felismerni az elém kerülő fákat, elvégre milyen Erdőtündér az, aki nem tudja nevén szólítani kedves barátait? Így történt, hogy a szombati ragyogó napfényben oly csodálatos rozsdaszínben pompázó hatalmas mocsári ciprusok irodalmát közelebbről is szemügyre vettem. Olyan meghatározó jelenségek ők a sárvári Várpark több pontján is, hogy kellett, hogy olvassak róluk, különös tekintettel a lombszínükre és a mókás légzőgyökereikre. Erdőtündér iskolába jár – mondom magamnak, és figyelek, okulok, mert a természet, az erdő nagy tanítómester. Egyszerűen megunhatatlan, kiapadhatatlan és gyönyörű.
Azon már egy kicsit sem csodálkozom, hogy Erdőtündérségem újra készülődik. Érzem finom remegését, kellemes izgalmát. Nem csoda, hiszen hétvégén a Lövérekbe viszem. Vagy ő engem...
