Már nem is tudom, miért is akartam annyira Ciprusra utazni. Talán az a hatalmas pálmafa vonzott újra a tengerpartra, amelynek törzsén át pár évvel ezelőtti ciprusi villámlátogatásom alkalmával a tenger zúgását érzékeltem? Vagy a vágy egy olyasmi túrára, ami a tenger feletti-melletti szikla tetején visz majdnem a semmibe? Mint nem is olyan régen Szicíliában a Zingaro természetvédelmi területen? Ez is, az is igaz lehet, de hát tudjuk, az elvárásoknak nem az a dolguk, hogy teljesüljenek. Sokkal inkább érdemes nyitott szívvel nekivágni egy-egy új kalandnak. Én is így jártam Cipruson, Aphrodité vagy a szerelem szigetén, ahogy emlegetni szokták. Számomra Ciprus az Élet szigete. Mindent ad, és egyszerre adja. A jégesőt és a rekkenő napsütést, a piros pipacsot és az újszülött szőlőlevélkét, a narancsfán együtt adja a zamatos termést az illatos narancsvirággal. Ad küzdést az emelkedőn és ad lazulást a lejtőn. Hol embernagyságú sziklákat, hol tenyérbe szorítható finomra koptatott hófehér kavicsokat, egyszer kecses kék pillangó röptét, másszor hatalmas muflon szarvát a bozótban, vagy a köveken napfürdőző termetes agáma magasra emelt fejecskéjét. Egyszer kopár sziklákat, másszor virágok buja színorgiáját, a lila, piros, sárga, fehér, kék elképesztő árnyalatait. A semmiből kibújó útközepi, sziklaközi virágokat, szikes talajt finom fűcsomókkal és hatalmas nyúllal a rózsaszínű flamingókat tápláló sóstó partján. Ugye, hogy ez az Élet? Élet szőtte utazásom néhány pillanata biztos velem marad, elmesélem:
Cédrusok völgye a Troodos hegységben. Egy út felfelé, amelyet cédrusok kísérnek, állítólag negyvenezer cédrus is áll itt. Nem tudom, hányan vannak, de az élmény életre szóló, amolyan húsvéti, mintha keresztutat jártam volna. Szokásom szerint ismét lemaradtam a csoporttól, hogy csak a saját lépteim hangját halljam, és a madarak énekét, a bogarak zümmögését. Már az első pár száz méteren megérintett valami, ott legbelül. Emlékek, hála, könnyek jöttek, akaratlanul. Minden lépés utazás volt, tudjátok, olyan belső utazás, közben haladtam felfelé a völgy ölelésében. Muszáj volt megkeresnem a fámat, amelyhez simulva kicsit megállok. Egy kanyarban állt a kiszemelt hatalmasság, szinte hívott, gyere, segítek. Nem tudom, mennyi ideig álltam hozzásimulva, alattam a mélység, felettem az ég, mellettem a madarak. Még arra is emlékszem, hogy ketten felelgettek egymásnak, őket hallgattam csak, úgy gondolattalanul. Mintha újjászülettem volna. De épp erről szólnak Húsvét energiái.
Polisz tengerpartja. Persze nem volt a programban, de a látvány, ahogy a sárga virágmező mögött feltűnik a tenger kékje, azonnal megállásra késztette a kisbuszt. Két elegáns villa között vezetett az út a tengerhez. Voltatok már úgy, hogy hosszú idő után újra eljutottatok a tengerhez? Amikor csak megállsz, egy nagyot sóhajtasz, és nézed. Próbálod befogadni a látványt, a hangot, a végtelenséget, a folytonosságot, az erőt, a lágyságot, a mindent. Egyszerre. Találkozni a tengerrel egyszerűen ünnep. Nekem is az volt, újra és újra, nagyon sokszor szeretném még átélni ezt a találkozást.
Naplemente az Avakas-szurdok felett. Amikor koraesti túránkra készülődtünk a szurdoknál, még fent a völgy tetején, láttam, hogy hamarosan lemegy a nap. Nem is tartottam a csapattal a várhatóan naplemente utáni, sötétségbe burkolózó szurdok megmászására, engem a naplemente vonzott. Láttam, ahogy egyre vörösebben izzik az ég alja, kerestem is egy kényelmes követ, és felkészültem az élmény befogadására. Minden úgy történt, ahogy vártam, elképesztő színekkel búcsúzott a nap a látóhatár peremén. A csoda azonban ezután következett, amikor felálltam ülő alkalmatosságomról, megfordultam, és szembe találkoztam a teliholddal. El tudjátok képzelni? Fent egy magaslaton, előtted a nap, mögötted a hold, ez utóbbi szavakkal le nem írható narancssárga izzásban, hatalmas méretben. Míg élek, nem feledem ezt a naplementét odafent, ahol csak a madár és a csend jár.
Narancsfák az út mentén. Ha nem a saját szememmel látom, és saját orrommal érzem, akkor valószínűleg el sem hiszem. Narancsfák, amelyek együtt hordják lédús, érett gyümölcsöket a bódító illatú, menyasszonyi szépségű narancsvirágokkal. Az az illat, az a látvány, az az íz – persze, hogy szedtünk és ettünk -, talán a ciprusi életszőttesem legkáprázatosabb, legjellemzőbb részlete.
Ciprusi halleves. A legelső adandó alkalommal rendeltem egyet, ahogy azt mostanában minden tengerközeli helyen teszem. A ciprusi halleves zöldséges, sok-sok zellerszár és paradicsom van benne a halkockákon kívül. Nagyon ízlett, friss és könnyű, illett a tenger feletti teraszhoz, ahol nagy boldogan kanalaztam, már az első ciprusi napon. És naná, hogy repetáztam is, az utolsó ciprusi vacsorán.
Pissouri fehér sziklái. Egy kalandos reggel, amikor az el nem követett bűneimet is bevallottam. A vakítóan fehér homokkő sziklák tetején vezető túra útvonal ugyanis meredeken vezetett le egy tengeröbölhöz. Megszenvedtem, lefelé is, felfelé is, az ennyire úttalan utak nem az én műfajom, de lejutottam. Néhány különleges kavics a könyvespolcomon őrzi ennek a kalandnak az emlékét. Ajándék kavicsok. Ilyen színes, sima, tengermosta, vízcsiszolta, időfényezte kavicsokat én még nem is láttam. Fel sem foghatom, mennyi idő kell a természetnek egy ilyen csoda megalkotására, megformálására. Olyan jó kézbe venni, hagyja magát, érinteni, simogatni, mintha markodba zárnád az időtlenséget. Hármat hoztam haza, egy fehéret, egy kéket és egy zöldet.
Akamas-félsziget. Túra a tenger felett. Ez volt az én túrám. Kicsit felfelé, hosszasan lefelé, a tenger felett. Itt-ott egy pad, a komótos túrázónak, gyönyörködésre, befogadásra. Egy emberes kis ösvény a hegyoldalban, alattad a tenger, körülötted virágok és bozót, a köveken az agámák, a bozótban egy muflon. Csak mész, teszed a lábad, egyiket a másik után, teljesen automatikusan, nem kell különösebben figyelni a lépésekre. Minden olyan könnyed, szinte nem is érzed a testedet, csak a lelked szárnyal. Na, ezt szeretem én, óh, de mennyire szeretem! Boldogságos, hálával teli érzés, hogy itt és most lehetek.
Famatuzsálemek. Igaz, tengerzúgást nem éreztem egyetlen nagy pálmafában sem, de azért barátságot kötöttem néhány Öreggel. Mert voltak, szinte mindenhol. Út mellett, völgyekben, kolostor mellett, és én örültem, hogy védik őket, bekerítik, kiírják korukat és fajtájukat, óvják a több száz éves fákat. Ugyebár, az életszőttesben nekik is helyük van, nem is akármilyen!
A Gréko-fok békéje. Ha a Cédrusok völgye volt számomra a keresztút, akkor a Cap Greko a feltámadás. Kedves görög kápolna a szirt ormán. Belül csend, és a nyitott ablakon túl a kék tenger. Csak álltam ott, a tengeri szélben hullámzó fehér csipkefüggöny mögött, és minden porcikámat betöltötte a béke. Jó volt megpihenni, megállni, érezni a csendet belül és kívül, miközben tekintetem az élet tengerén nyugodott, hallottam a hullámok egyenletes dallamát, és nagyon otthon voltam ebben az érzésben. A ciprusi életszőttes minden pillanata az enyém volt akkor, és az enyém most is, ahogy egy hónap távlatából írom e sorokat. Igen, néha kapaszkodni kell, és az út csak előre vezet. Van, amikor nincs választás, de olyan van, amikor megpihenhetsz. Vedd észre, hogy mosolyognak rád, csak úgy, és örülj ennek! Fogadd örömmel az orange pie-t, mert szívből adják, és nyisd ki a füled, mert folyton csiripelnek. Lásd meg a fecskéket, akik épp fészket tapasztanak, és hidd el, tényleg rózsaszínű pelikánokat látsz a távolban a sós tavon. Hosszú az út a 2000-es hegycsúcsoktól a finom fehér homokos tengerpartig, de közben a hegyi szerpentinek lélegzetelállító látványa, majd a narancs és citrom ligetek, a szőlő ültetvények rendezett sorai kísérnek. Ciprus jó választás, ha az életet keresed, de tavasszal menj, amikor minden együtt van és mindent egyszerre terít eléd a természet. Ráadásul olyan töménységben, hogy akár akarod, akár nem, de bevonódsz, és része leszel, részed lesz. Én már tudom.
