Valljuk csak be őszintén, bármennyit utazunk is, a végeredmény hol ilyen, hol olyan. Hol ezért szép, hol azért emlékezetes. Persze mindig igyekezünk csak a jóra emlékezni és tanulni a tapasztalatokból, de olyan igazi, a szó legszebb értelmében vett tökéletes utazás ritkán adatik, amikor szépséges, életre szóló élményekből font összhangzattan kerekedik az út végére. Összhangzattan, igen, a tartalmi és az emberi oldal összecsengése, amikor fikarcnyi hiányérzet sem marad az út után. Amikor szépen lassan beszippantanak az élmények, végig fogva tartanak, és még sokáig benned zakatolnak a hazaérkezés után is, amikor jóval többet kapsz, mint amit vártál.
Egy ilyen utazásból értem ma haza. A Duna-Deltában jártam az elmúlt napokban. Tudom, nem egy szokványos úti cél, főleg nem nekem, aki bolondul a magas hegyekért és az öreg fákért, újabban a szép városokért. Hogy is kerültem ide? Elmesélem, mert a történet nemcsak szép, hanem tanulságos is, mert igenis érdemes hallgatni a belső hangokra, a legtisztábban kirajzolódó vágyakra.
Igazából két halk megérzés vitt a Duna-Deltába. Elsőként egy szimpatikus kolozsvári fiatalember, Levente, akit még a ciprusi túrán ismertem meg, és tőle hallottam a Duna-Delta expedícióról, amit saját Kárpát Klub irodája szervez. Aztán egy halk patak a Mecsekben, ami szó szerint megállított kedves csörgedezésével április derekán, talán nem véletlenül éppen a születésnapomon, és elültette bennem a vágyat a víz, a vizek felé. Olyannyira, hogy nem is lett elég a szokásos júniusi tengerparti pihenés, többre vágytam, például a jó öreg Dunára. Elolvasván a „Hova megy a Duna” programot, meg is jelent lelki szemeim előtt egy ártéri paradicsom, egy csónak, némi ringatózás és sok-sok vízi madár. Nem sokat gondolkodtam, éreztem, hogy ott a helyem.
Ugye, mondanom sem kell, hogy ennél az idilli, Tüskevár-szerű képzelgésnél jóval többet kaptam. Hosszú az út Sárvárról Budapesten, Kolozsváron, Brassón át Tulcsa kikötőig, majd Gorgováig a Szulina ágon. Hosszú, nagyon hosszú, de nekem, aki még igazából nem járt Erdélyben, csak a Medve-tóban ringatózott egy hétig, minden nagyon új volt. Először a hatalmas égbolt tűnt fel, mintha a föld-ég arányok megváltoztak volna. Aztán jöttek a zöld erdők, a végeláthatatlan rónák, a távolról integető Kárpátok, a vadszőlővel befuttatott porták, az útszéli gombaárusok, a hófehéren világító karcsú falusi templomtornyok, a birkanyájak, az omladozó régi házak, a soktornyos csilivili cigánypaloták, a sárga napraforgó és a kukorica mezők, sőt komló és kardvirág ültetvények. Lassan, észrevétlenül át is hangolódtam az út során egy másik időszámításba, gondolatban teljesen elhagytam a hétköznapokat, és minden figyelmemet lekötötte, amit útközben láttam és hallottam. És hogy szavamat ne felejtsem, el kell mesélnem, hogy kivel találkoztam Négyfaluban, a gyönyörű panzióban, ahol útközben megszálltunk. Kedves kórustársammal, Anikóval, mert a világ már csak ilyen kicsi. És valahogy mindenki megtalálja a legjobb helyeket benne...
Mire a Deltába értünk, már mindenem készen állt a természettel való találkozásra. Tudjátok, hogy van ez. Amikor belesimulsz a természet ölelésébe, megváltozik az érzékelésed. Szemed, füled, orrod nyitva, a szíved-lelked ajtaja sarkig tárva, és csak figyelsz. Ülsz a csónakban, fogódzkodsz, amikor közel 70 km/órás sebességgel száguld a Szulina főcsatornán, és békésen ringatózol, amikor valamelyik mellékágon vagy egy tavacskán szeli szépen komótosan a kilométereket. Ide nem kell óra, mobil meg pláne nem, mert odakint minden méteren történik valami. Vagy ha nem, hát az sem baj. Az igazi slow élményhez türelmet is kapsz, hidd el, mert benne vagy a közepében. Levegőt sem mersz venni, amikor szürke- vagy vörös gémet látsz vigyázzállásban a nádas szélén, sőt nem is pislogsz, amikor egy csodálatos jégmadarat pillantasz meg az ág szélén, és fülig érő mosollyal figyeled a kék szitakötők vidám páros táncát a víz felett. Naná, hogy csak figyelni tudod, mert ezt nem lehet úgy egyszerűen lefotózni. Elámulsz a hatalmas tündérrózsa telepeken és kíváncsian kóstolgatod a sulyom termését. Hatalmasra kerekedik a szemed a pelikánok láttán, mert az első pillanatban lenyűgöznek méretükkel, eleganciájukkal, gyönyörű röptükkel. Figyeled, ahogy ügyesen landolnak és próbálod elkapni a pillanatot, amikor felszállnak. A közel 40 fős pelikán raj magasba emelkedése mindent visz. Nyílegyenesen, egymást követve szállnak fel a magasba az orrod előtt. Ajándék pillanat. És amikor azt hiszed, hogy ennél jobb-szebb már nem is jöhet, meglátod a hatalmas pelikán csapatot egy kupacban, étkezni, ütemesen fel-le bukni a víz alá. Megmozdulni sem mersz a csónakban, csak a fényképezőgépek kattanásai hallatszanak. Ja, és hogy ott balra fekete kormoránok levegőznek széttárt szárnyakkal és kis hattyú csemeték várják anyjukat, és jobbra fekete vízi csibe ugrál a zöld leveleken? És hogy a szemközti hatalmas száraz fa minden ágán valamilyen madár ül? Ilyenkor elnémulsz, mert felesleges a beszéd. Csodálod a természet tökéletes szépségét és érzed, hogy itt bizony rend van. A vadregényes csatornákon hajózva azt sem tudod, hová nézz, hiszen a terebélyes vízparti fák alatti hangulat is beszippant. Mohos gyökerek, fények-árnyékok játéka a vízen, a nyugalom szinte kézzel fogható.
Többszáz kilométert tettünk meg a Duna árterében, kicsi, de gyors motorcsónakokon. Egy szavam sem lehet, olyan közel voltam az áhított víz élményhez, sőt mi több, fürödtem is a Fekete-tengerben a szulinai beachen. Életem eddigi legmelegebb tenger élményét kaptam, puha homokos parttal, színes kagylókkal, és olyan sekély vízzel, hogy bátran beúszhattam addig, amíg a tenger végtelensége bele nem olvadt a horizontba. Végig kísértük a Dunát a Fekete-tengerig, kerestük a O kilométerkövet, megilletődötten álltunk meg egy pillanatra a csatorna utolsó méterein, ahol már a tenger az úr. Ott még nagyon nyugodt, békés a hatalmas víztömeg, szokatlanul sima a felszín, és számtalan madár őrzi a ki- vagy bejáratot a kőgátak tetején. Hát ide folyik a mi jó öreg Dunánk. Milyen más lesz ezek után ránézni Budapesten…
Nem így indultam, de képzeljétek, még erdőben is jártam! Egy különleges, szigorúan védett, Európában egyedülálló ártéri tölgyerdőn sétálhattam át keskeny pallókon. Homokdűnén nőtt többszáz éves tölgyfák, törzsükön felfelé kapaszkodó liánok, igazi vadregényes hely. Annyira valószínűtlen, hogy vastag homok az erdő alja, alig hittem a szememnek. Hát igen, a homokdűnék az ártér jellegzetességei. Nem maradt el a faölelés sem, kedvesen köszöntöttem egyiküket, ahogy ezt máskor-máshol is teszem. Itt csak titokban, mert azt mondták, nem szabad hozzáérni semmihez. De mi baj lehet egy szeretetteljes simogatásból?!
Ezen a vidéken, pontosabban Letea-ban szabad lovakat is kerestünk, de a 3000 lovacska egyike sem érzett késztetést, hogy megmutassa magát nekünk. Így aztán zötyögtünk a daktarin, és kékre festett lipován házacskákkal, színes virágoskertekkel és világító kék szemű öreg lipován nénikkel ismerkedtünk. Mert van élet a világ végén is! Például Laci bácsi halásztanyáján Gorgovában, ahol a szállásunk volt, alig pár lépésre a Dunától. Hatalmas bográcsban főtt a zöldséges lipován halászlé és számolatlanul sült a ponty, harcsa, sügér, keszeg és kárász. A sült hal mellé kínált fokhagymás tejföl mennyei íze még most is a nyelvemen, ahogy a reggel frissen főzött vadmenta tea fenséges aromája is.
Mindig is tudtam, hogy egy utazás sikerében az emberi tényező legalább akkora szerepet játszik, mint a természet szépsége, ahol jársz. A Duna-Delta csapata szinte az első pillanattól kezdve kedves, kellemes baráti társaságot alkotott. Együtt kortyoltuk kora reggel a frissen főzött kávét a szúnyoghálós teraszon, együtt nevettünk Attila viccein, kacagva halásztuk ki Károly kalapját a vízből, együtt találgattuk, vajon mit keresett a búvár a csatornában, és elismeréssel hallgattuk Levente sziporkázó tudását, ahogy Erdélyről mesélt és mesélt és mesélt. Esténként előkerült egy tangóharmónika, felcsendültek a legszebb magyar népdalok. Oh, amikor férfiak énekelnek, az nekem mindig ajándék, most is csodás élmény volt, ahogy az Attila-Levente-Károly trió meghitt alaphangulatot varázsolt a kis halásztanyára. Természetesen volt napfelkelte és naplemente, volt telihold és holdfogyatkozás élmény, szúnyog is, de módjával. Hallgattunk székely nyelvleckét, tanultunk fotózni a profiktól és egyszerűen jól éreztük magunkat ebben a természet- és emberközelségben.
Boldog élmény a Duna-Delta. Igazi belefeledkezős időutazás. No stressz, no rohanás, elég, ha csak hagyod magad, megadod magad. Nem baj, ha nem vagy profi fotós, elég, ha kinyitod az érzékeidet és figyelsz. Életre szóló kalandokban és élményekben lesz részed. Felejtsd el, amit hallottál, olvastál vagy gondoltál az egyre divatosabb slow utazásról, csak menj le a Deltába, és tapasztald meg a saját bőrödön az időtlenség, a végtelenség és a csend erejét.
A Duna-Deltában készült fotóimat itt láthatod:
