" A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem." (Albert Camus)
Szeretem, amikor egy bölcs gondolat megszólít. Csak pár szó, de benne van szinte az egész életem. Olvasom és mosolygok, mert tényleg így volt, akkor, életem egyik legnehezebb hullámvölgyében. Látom magamat... ülök az ágyamban, ölemben laptop, szememben könnyek és írok. Jönnek a szavak, sorakoznak a sorok egymás után, és (s)írás közben érkezik az erő, a derű, a remény...
A reménysugarakról írtam akkor, és azóta a remény és én nagyon jóban vagyunk. Persze néha fel kell frissíteni a barátságunkat, de nem bánom, hadd mutassam be Nektek is a barátom...
Mázsás terhek a válladon? Nem tudod, hogyan tovább? Szorítanak a gondok és mindent kicsit sötétnek látsz? Van ez így, mindenkivel… Egyik pillanatban még a könnyeidet nyeled, aztán hirtelen mintha kicsit világosodna a kép. Ne add fel, hallod ott legbelül, a szívedben, ezt a halk mondatot, amely parányi ugyan, de ereje van. Óriási. Emberfeletti. A remény első sugara… hogy csak rajtunk múlik és minden jobb lesz. Megoldódik, idővel és tettekkel. Ha kell, fogadat összeszorítva, dolgozol tovább. Ha az kell, harcolsz magadért és mindenkiért, aki megérdemli vagy akinek szüksége van rád.
Igen, az első sugár, az első gondolat… de honnan is, mikor is, miért is? Van, hogy csak levegőzni indulsz, kiszellőztetni kicsit a fejedet, helyretenni a pillanatnyi zűrzavart. Van, hogy hirtelen eszedbe villan valaki, akire a tiednél sokkal nehezebb terheket rakott a sors. Van olyan is, hogy az emlékeidbe kapaszkodsz, rég elmúlt de nem felejtett, hasonlóan nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetekbe, amik megoldódtak. Van úgy is, hogy egy kedves arc, egy őszinte szó, egy simogatás emléke adja a feloldozást, indít a remény útjára. Vagy egy dal…
És az első parányi reménysugár már világít, magával hozza egyre fényesebben a többieket, a bátortalan mosolyt, a megkönnyebbülés mély sóhaját, az egyre határozottabbá váló lépteket, a bizonyosság erősödő tudatát. Talán könnyeket is… de nem baj, hiszen azok nagyon mélyről, a legtisztább forrásból, a szívből jönnek, átmosnak, kimossák a fájdalmat, a szomorúságot. Megtisztulsz tőlük, hidd el! És mire az utolsót is letörlöd… tiéd a remény. Vakító sugarakkal betölti gondolataidat, szívedet, lelkedet és szellemedet is. A halvány kis sugár erőre kap és segít, ha hagyod. Hagyd, hogy végigáramoljon rajtad, hagyd, hogy vezessen a gondolat, amibe először kapaszkodtál. És ha megtaláltad, ha rád talált, ne engedd el, hadd erősítsen. Biztos fogódzód lesz a következő időkben. Jó lesz rágondolni, jó lesz felidézni akkor is, ha már túl vagy a nehezén… Veled marad, ne félj, nem veszítheted el. A remény már csak ilyen jószág… ajándék, a lelked ajándéka, hogy élni tudd az életed… tovább, tovább.
