Lehunyt szemmel álmodom. Beleképzelem magam abba a világba, ahová már jó ideje vágyom. Könnyű dolgom van. Hosszú-hosszú ideje alakítgatom, figyelgetem ezt a vágyott világot, hogy igazán nekem való legyen, hogy bizton tudjam, ott lesz az én helyem.
Alig hunyom le a szemem, máris elöntenek a gondolatok, a vágyak, az érzések. Átjárják minden porcikámat, melegít az öröm, mindenem ragyog. Benne vagyok a világomban. Ketten vagyunk. Nem látom őt, csak érzem. Érzem a belőle sugárzó biztonságot és szeretetet. Kezének finom melegét érzem a hátamon, majd belesimulok egy végtelen ölelésbe. Tágra nyitott karok szelíd erejét érzem, szólnom-kérdeznem sem kell, mert mindent érzek. Szavak nélküli harmóniát, a ketten együtt létezés különleges misztikumát. Egy húron muzsikál a lelkünk, összhangzattanként csengnek gondolataink. Tágra nyitott szemünkben a napfény derűje és az elfogadás szikrái ragyognak egymásra. Magamat adhatom és könnyű őt elfogadnom. Nincsenek játszmák, nincsenek titkok, végtelen nyíltságban és őszinteségben kapcsolódik össze mindenünk. Boldog mosolyomat hasonló derűvel viszonozza, becéző szavaimat kedves visszhangként küldi felém. Érzem, hogy figyel rám, olvas bennem és hagyja, hogy elárasszam szeretetem és vonzódásom jeleivel…
Nap mint nap gondolok erre a vágyott világra, picit belefészkelem magam az érzésbe, addig is, amíg rátalálok, amíg rám talál. Tudom, óvatosnak kell lennem, jól befelé figyelni, nehogy túl korán beleálmodjam magam. Bizony, ez nekem nehéz, hiszen oly régóta izzik a parázs, oly régóta vágyom erre… türelem, türelem…
