Férfiak és érintések. Ártatlan simogatások, bátorító ölelések, óvó kézfogások emléke. A közelmúltból és nagyon régről. Akkor úgy tűnt, nem történt semmi azokban a pillanatokban, azokban az érintésekben. Vagy mégis? Észrevétlenül és időtlenül velem maradtak ennyi idő múltán is. Ha most behunyom a szemem, sok-sok év, sőt évtized távlatából, mintha újra ott lennék, azokban a leheletfinom pillanatokban. Egy kéz a karomat cirógatja, két másik finoman megérinti a vállamat, egy harmadik kézen fogva segít a lépcsőfokokon. Tágra nyitott, baráti ölelésre hívó karok jutnak eszembe. Ölelések, amelyek nem akartak mást, csak erőt adni. Biztonságot és tiszteletet. Ölelések, amelyekben jó volt benne lenni.
Melegítenek az emlékképek, beragyogják szívem-lelkem legapróbb, legfájóbb pontjait szépen, sorban, ahogy könnyedén előbukkannak életem évtizedeiből. Csodálkozom, mosolygok és újra élem a simogatásokat, öleléseket és érintéseket. Hogyhogy még mindig bennem élnek? Vajon miért és honnan bukkannak elő így hirtelen? Ilyen mélyről, ilyen kedvesen. Kapaszkodom beléjük, veszem a jelzést, igen, nem vagyok egyedül.
