Szívlenyomatok

Szeretem, ha vannak állandóságok a napjaimban. Picike változatlanságok, kedves szokások, elmaradhatatlan rítusok vagy nevezzük akárminek. Gondolatok vagy cselekedetek, amelyekhez könnyű igazodni, amelyek egyszerűen rendet tartanak ott legbelül. Biztos mindenkinek vannak ilyen vagy olyan állandóságai, de hadd meséljem el az enyémet, ami nemrég különleges örömmel ajándékozott meg.
A reggeleim már egy jó ideje egy kacsintással kezdődnek. Feljövök a földalatti megállóból a Bajcsy-Zsilinszky-nél, tovább sétálok a zebrához, megállok előtte pont a Bazilikával szemben és feltekintek. Kezdetben a piros lámpa adta időt használtam ki a gyönyörű épület megszemlélésére, aztán később szokásommá vált, hogy egy röpke fohászt is küldjek felfelé, majd újra és újra megakadt a szemem egy kis angyalkán. Fent a tetőn álldogál, rendíthetetlenül, kicsit hátrébb, a nagyobb szobrok árnyékában. Muzsikus lehet a lelkem, mintha kis hangszert tartana a kezében, talán ezért is érzem annyira közel magamhoz.
Felfedeztem magamnak és azóta minden reggel kedvesen köszöntöm. Ha éppen ragyog a nap, megcsodálom a fényt, ha felhők borítják az eget, kívánom, hogy mielőbb legyen tiszta az ég. Mosolyommal kacsintok kis kedvencemre és közben hálával gondolok az életemre.
Ebben eddig talán nincs is semmi különös. Ám történt egy napon, hogy nem egyedül álltam a járda szélén. Elegánsan öltözött, jó harmincas üzletembert észleltem egyszer csak mellettem, aki tágra nyitott szemmel, mosollyal az arcán nézett felfelé. A Bazilikára, éppen mint én... Hát Te is látod... érzed? - gondoltam magamban boldogan.
Ugye mondanom sem kell, hogy minden reggel eszembe jut a jelenet?! Szeretem újra és újra átélni azt a pillanatot, nagyon velem maradt.