Régóta tudom, hogy az erdei sétáim alatt születő érzésnek, a fák között elsuhanó gondolatnak, a meglepő fókusznak üzenete van. Szívbemarkoló és égig emelő üzenete. Őrzök már néhány ilyen fényes útravalót, szépen élni tanítót a lelkem mélyén, hálásan gondolok rájuk, amikor emlékeim között felbukkannak. Nemrég újra lélekposta érkezett, az első hóba csomagolva, advent derekán.

Már egy ideje sétáltam a behavazott arborétum addig érintetlen ösvényein, minden érzékemet tágra nyitva a ritkán látható téli mesevilág befogadására. Annak a puha csendnek nincs párja, ami ilyenkor a fák között lakozik. A hely jó ismerőjeként meglátogattam kedves barátaimat, a platánokat, a mamutfenyőt, Miska bácsi szobrait, az öreg tölgyeket, a tavat és a patakot. Ámultam, bámultam, fülig ért a szám, boldogan lélegeztem jó nagyokat, ahogy ezt mindig is teszem reggeli sétáim során.

Majd azon kaptam magam, hogy a hóval borított hatalmas fenyőágakat figyelem. Amikor az elsőt megpillantottam, még semmi sem mozdult bennem. Aztán jöttek sorban, tekintetemet, teljes figyelmemet kérték. És megadtam magam, na jó, figyelek rátok, úgy igazán… Szemmel láthatóan nehezen cipelték az őket beborító hó súlyát, ám érdekes módon támaszt találtak. Támaszt kaptak a közelben növő cserjétől, ami megtartotta a szinte karként rátámaszkodó fenyőágat. Támaszt kaptak a híd korlátjától, támaszt kaptak a befagyott patak víztükrétől, támaszt kaptak a többi kopasz fától, akik levéltömeg híján készen álltak, hogy megtartsák a havas fenyő mélyen bókoló tűleveles ágát.

Oh, hát nekik, a legerősebbeknek is szükségük van valamire, valakire, aki megtartja őket – suhant át rajtam a gondolat. És nyomában már ott toporogtak a bennem megszólaló kérdések…  De vajon engem mi tart meg?! Ki tart meg?!

Egy szempillantás sem telt belé, máris érkezett a válasz, s gyűltek a szememben a könnyek. Megszólalt bennem Mozart Ave verum corpusa, a gyönyörű dallam, ami az idei adventben mindig megtalál engem, és emlékek, találkozások, utazások, érzések sora indult el lelki filmszalagomon, hozva magával a felismerés megtartó erejét. Minden megtart, ami igazán az enyém. Minden meg tud tartani, ami igazán én vagyok, amit magamban őrzök. A legtisztább hittel, a jelenlét figyelmével és tágra nyitott szívvel begyűjtött pillanatok. Hogy épp adventben kaptam ezt a támaszt? Egy ilyen rendkívüli év legsötétebb adventi napjaiban? Mert a megtartó erő, a bizonyosság ilyenkor érkezik. Csend kell hozzá, hogy meghalljuk, a téli erdő mélységes csendje, no és a behavazott fenyőágak.

"Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán.” (Wass Albert)