Amikor advent derekán alaposan bevásároltam a kopogós, héjas dióból az egyik szupermarketben, mondván, kell az a karácsonyi sütikhez, nem tudtam, hogy az idei karácsony legszebb időszakát élem meg diópucolás közben. Módszeresen álltam neki a feladatnak. Az anyai örökségből hozzám került ügyes kis diótörő szerkezettel szépen megroppantgattam egy nagy tálra való diót, majd annak rendje és módja szerint, befőttesüvegbe gyűjtögettem a gyönyörű dióbelet. Aki pucolt már diót, tudja, hogy ez a folyamat meglehetősen lassú, időigényes, főleg, ha több sütemény adagra valót szeretnénk előkészíteni, megszabadítani kemény csonthéjától. 
Időm is, kedvem is bőven volt e nemes feladatra, pucolgattam hát a karácsonyi diót, több órán át. És közben valami történt. Egymás után bukkantak fel gyerekkorom karácsonyi emlékei… Ott ültem újra a konyhaasztalon, ünnepi ruhácskában, miközben Édesanyám a fehér magasszárú cipőt húzta a lábamra. Újra hallottam a karácsonyi csengő csilingelését a zárt dupla szárnyú ajtók mögül. Újra ott álltunk a nagyon nagy családdal, szépen körben a középső szobában, és énekeltük a Mennyből az angyalt. Eszembe jutottak azok a karácsonyok, amikor nekünk, gyerekeknek produkciót is kellett előadnunk. Furulyáztunk, zongoráztunk, öcsém néha trombitált is. Forgott a bakelit a régi lemezjátszóból, és nagy volt a sürgés-forgás. Napokig tartó rokon látogatásokkal teltek a régi karácsonyok, oly sokan ültünk nap mint nap a mennyezetig érő karácsonyfa körül.
Amíg kezemmel automatikusan a diót pucolgattam, lelki szemeim előtt szépen sorban elsuhantak azok az arcok, azok a kedves tekintetek, nagyszüleim, szüleim emléke. Gyerek voltam újra diópucolás közben, boldog gyerek, miközben életem első karácsonyára készültem az Édesanyám nélkül. Óh, mennyit könyörögtem neki az elmúlt években, hogy ne süssön meg minden süteményt, hagyjon valamit nekem is!
Akkor nem értettem, nem érthettem, de mára már enyém is a karácsonyi dió misztériuma. Sütit sütni a családnak, asztalra varázsolni az évtizedes családi hagyományokat karácsony ünnepén kiváltságos feladat és egyfajta felelősség. A vanilliáris kifli – ahogy kisgyerekként neveztem -, a karamellás darapuding, a sonkás töltött kifli, a citromkarika, a zölddió likőr hagyományának megőrzése amolyan szeretet-küldetés. Megtapasztalni, megtanulni és átadni. És most eljött az idő, a nekem rendelt idő ebben a különleges időtlenségben. Rangidős nagymamaként, édesanyaként enyém a családi hagyományőrzés nemes feladata. Méltó vagyok rá, és képes vagyok rá, hiszen tőlük tanultam, Mamitól és Anyámtól, öntött el az érzés, egy boldog, felemelő, égig érő áhítat. Könnyekkel a szememben, a lélekrendező diópucolás közben a teljesség végtelen békéjével a szívemben vettem át idén karácsonykor a stafétát, és csak sütöttem, sütöttem és sütöttem. Teljes odafigyeléssel, szívemben drága anyáim emlékével, szemem előtt kézzel írt receptes könyveik bejegyzéseivel, lelkesen és boldogan adtam át magam az élménynek és adtam meg minden napnak a maga sütijét karácsony előtt, hogy aztán a beléjük gyúrt szeretet ott lehessen gyermekeim, kisunokám és testvérem karácsonyi asztalán. Közben még most is érzem, hogy Ők ott fent büszkék rám, pedig köszönni valóm nekem van. Nekik, no meg a karácsonyi diónak.
