HTML

Szívlenyomatok

Friss topikok

Címkék

A Székelykő láthatatlan hídjain

2019.05.20. 13:58 mmarianna

Szeretem, amikor utazásaim alatt megszólít a táj, ahol járok. Figyelem az érzéseimet, meghallom rezdüléseimet, és általában az utazás közepén leheletfinoman elindul bennem egy gondolati szál, amely szépen, komótosan színes, élményekben és érzésekben gazdag szívlenyomattá fejlődik.  Nos, Erdély, ahová most jutottam el végre-végre úgy igazán, nem finomkodott velem. Semmi komótosság, semmi kivárás, semmi leheletfinomság nem volt a mi múlt heti találkozásunkban. Azonnali érzés cunamit kaptam, megfelelő méretű gombócokkal a torkomban, könnyekkel a szememben és fülig érő mosollyal az arcomon, és ha tehetném, még mindig ott bóklásznék a méltóságteljesen pipázó fenyőerdőben és menetelnék népzenére a Gyalui-havasokban, ott állnék földbe gyökerezett lábakkal és ösztönösen imádságot mormolva a Székelykő tetején, ott figyelném tágra nyitott szemekkel a múzeumban a beszédes magyar motívumokat, újra és újra repetáznék a torockói töltött káposztából, csorbából és hamuzsákból.

img_1750.JPG

img_2073.JPG


Aki ismer, tudja már, hogy korán kelő pacsirtaként kora reggel sétára indulok. Nem történt ez másként Torockón sem. Elindultam, hogy magamba szívjam az ébredő táj és az ébredő falu hangulatát. A kakaskukorékolás, a madárcsicsergés, a tehén kolompok, a vízcsobogás és a tavaszi virágillat mellé a nyugalom, az otthon vagyok a nagymamánál érzést kaptam, és egy kósza gondolatot. Itt nincs semmi felesleges. Valahogy mindennek értelme és mértéke van. Már nem kontyosak a festett székek, hogy beszédesen mutassák, hogysmint van egymással a ház ura és úrnője, már nem maradnak pártában a lányok, sőt varrottas kendőjükkel sem mutatják, hogy várnak-e még valakire, aki beköti a fejüket, és a kolbász sem készül egy füst alatt az étellel a gyönyörű tűzhelyen. De valami itt maradt a levegőben, nagyon is érezhetően, a Székelykő lábánál. Valami, amit rögtön az első reggeli sétámon ösztönösen megéreztem, és ami Ági néni múzeumi vezetése alatt mondhatni hivatalosan is megerősítést nyert, majdnem szó szerint ő is ezt emlegette, hogy itt bizony a régiségben nem volt semmi felesleges. Csak néztem a sok-sok magyar népművészeti motívumot, hímzést, festést, szakrális jelképet, tulipános életfát, nap-hold ábrázolást és bizony nyeltem a könnyeimet. Oly keveset tudok még erről az ősi magyar világról, „Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség”-ről, oly sok tanulni-olvasni-látni-hallani-tapasztalni valóm van még… 

img_2129.JPG

img_1840_1.JPG

img_1942.JPG

A Székelykő. Már látni is csoda, misztikus reggeli ködben, verőfényes napsütésben, a lemenő nap aranysárga fényében. Látni minden oldalról, sőt látni mindent odafentről. Nem adja könnyen magát, sem gyalog, sem terepjárón, de az élmény és az érzés a Székelykő tetején magáért beszél. Magyar színekre festett kövek, oszlopok, virág- és kőtenger, a zöldek ezer árnyalata, Erdély madártávlatból. Vendéglátó házigazdánk tavaly tízszer is járt odafent. Amikor a reggelinél ezt említette, nem értettem, majd ott fent a nyeregben állva, szemernyi csodálkozás sem maradt bennem. Azt éreztem, hogy odafent majd biztos Himnuszt énekelek, de arra, hogy a nyeregben állva, elcsendesülve, egyszer csak elindulnak bennem a Miatyánk és az Üdvözlégy sorai, nem számítottam. Valahonnan nagyon nagyon mélyről érkeztek, úgy, mint még sohasem.  Álltam én már itt meg ott a világban magas hegyeken, de imádságot a könnyeim mellé csak a Székelykő lelkétől kaptam. „Szeretem ezt a helyet” – Levente túravezetőnk mondatához immár én is csatlakozom, teljes szívemmel, és azt is tudom, hogy nem utoljára álltam odafent a Székelykő tetején.

img_1914.JPG

img_1926.JPG

img_2025.JPG

4 nap, 4 túra Torockó környékén. Életemben először túrabottal, eleinte ügyetlenkedve, később már rá-ráérezve a ritmusára. Túra hegynek fel és hegynek le, végtelen mezőkön, rohanó patakon át. Sárosan és izzadva, ködben és verőfényben. Néha 2 km, néha 20 km. A Tordai hasadék, az Ordaskő, a Székelykő és a Bélavára. Levente túravezetővel, aki menet közben Adyt és Csokonait szaval és népdalt énekel, viccet mesél, barátokká nemesült kedves túratársakkal, akik nevetnek, poénkodnak, sztoriznak és bátorítanak. A természet fenséges kulisszáihoz pedig nem ér fel egyetlen fotó, egyetlen szó sem. Látni kell az erdélyi tavasz harsogó zöldjét, a fenyőhatáron túl álló hatalmas, mélyzöld erdőfoltokat, a reggeli párát pipáló fatörzseket, a fűben ragadt pókhálókon csillogó harmatcseppeket, a lankás domboldalon maradt tavalyi szénaboglyákat, a felénk induló harcias kocákat, a lassan lépdelő lovakat, a köveken napozó zöld gyíkokat és az ösvényen éppen átkelő megtermett csigákat. Az érintetlen természet tökéletessége szinte minden órában megérintett, néha bizony nehezen váltam meg a fenyvesek látványától, a hegytetők tágasságától, az ösvény mentén felfedezett jókora famatuzsálemek gyönyörűségétől. Egy szó, mint száz, szívembe zártam Erdély parányi kis részét, amin az elmúlt napokban jártam. Velem marad a Székelykő csodája és hídjai ember és ember között, ember és természet, múlt és jelen között, határon innen és határon túl között. Azt mondják, egy élet is kevés, hogy Erdély minden szépségét felfedezhessük. Hát én elindultam… Viszontlátásra Székelyföldön!

Torockói tavasz fotóalbumomat itt találod

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivlenyomatok.blog.hu/api/trackback/id/tr6814838454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.